A 168 óra online-on március 26-án megjelent interjú

Nem csökkentheti-e a Híd párt népszerűségét Szlovákiában az a következetesség, amellyel a nemzetiségi kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó 1999-es törvény megújításának koncepcióját képviselte és védte?
– A kérdéshez minimum két szempontból kell közelítenem. A Híd párt szlovák nemzetiségű, esetleg – mert hát vannak ilyenek is – kettős identitású szavazói körében a kisebbségi nyelvtörvény körüli verbális csetepaték miatt nem érzékelhető az eltávolodás veszélye. Nekik nincs ellenükre a kisebbségek közigazgatásban történő nyelvhasználatának bővítését szolgáló törvénymódosítás, mivel számukra kulturális érték a kisebbségek jogainak elismerése. Ezeket a szlovákokat nem zavarná, ha a szlovákiai magyarok Stúrovót Párkánynak, Hurbanovót Ógyallának neveznék és írnák. 
Az már a kollektív nemzeti mély tudattal függ össze, hogy egyelőre meglehetősen kevés szlovák gondolja ezt így. Meggyőződésem, hogy a nyelvtörvény-módosítás érdekében kifejtett aktivitásunk miatt magyar választóink körében sem apadhat az elfogadottságunk, hiszen az ő szemükben pártunknak elvi kötelessége küzdenie a kisebbségi és emberi jogok bővítéséért. Azonban az a tény, hogy a szlovákiai magyarok közösségében alig egy évtized elteltével újból politikai versenyhelyzet alakult ki, előrevetíti, hogy a parlamenten kívül rekedt Magyar Koalíció Pártja politikai konkurensként kevesellni fogja a kisebbségi nyelvhasználati törvény módosításának jogbővítéseit. Számon kérő és lekicsinylő retorikájuk a politikai versengés természetéből fakad. „Mi a fenének tömörültetek egy pártba a szlovákokkal, ha még olyan kisebbségi nyelvhasználati törvényt sem vagytok képesek elfogadtatni velük, amelyről Trianon óta ábrándozunk?” – vélekedhetnek.
Azt is mondhatnám, hogy alapjában véve igazuk van, ha nem tudnám, hogy pártunk nem a teljes szlovák többséggel, hanem annak egy kis szegmensével szövetkezett. Ha nem tudnám, hogy ez a szövetség példaértékű, mert a háborúellenes, kommunikatív, prosperáló, modern európai szellemet kívánja megtestesíteni, s ezért mind a többségi, mind a kisebbségi nemzeti egoizmusok központjaiból tüzet okádnak rá.
Saját tárgyilagosságom kötelez arra, hogy a nyelvtörvény-módosítás okán tegyek egy beismerő vallomást. Az előkészületek, a kimerítő szakmai és politikai tárgyalások után, otthon, nem egy kései éjszakán faggattam magamat, kikért és miért dolgozom? A szlovákiai magyar vállalkozók többsége ugyanis – tisztelet a szerintem felháborítóan kevés kivételnek – közel két évtizede nem él a kétnyelvű tájékoztatás törvény adta lehetőségével. Felirataik, hirdetéseik, közleményeik, szórólapjaik zömmel csak az állam nyelvén szólnak hozzánk. Múltkor is megfordultam egy magyar tulajdonú cégben. A helyiségek megnevezésétől a nyilvánvalóan magyar személynevek szlovák írásmódján át a fejléces papírig minden csak szlovák nyelven szerepelt. Miért? Hát nem tudják, hogy a jogszabály csupán lehetőséget teremt, s érvényt csak akkor szerez magának, ha az állampolgár megtölti tartalommal? És egy demokrata nem fél – jut ezen a ponton eszembe a bibói tétel.
 
Nem fenyeget annak a veszélye, hogy egy esetleges kormányválságért vagy a koalíció felborulásáért Önöket teszik meg bűnbaknak?
– Egy következetlenül együttműködő, kölcsönös bizalom nélkül kormányzó négypárti koalícióban bárkiből kreálhatnának bűnbakot. Ha történetesen szlovák-magyar pártról van szó, akkor, persze, nagyobb eséllyel. Ámbár ez is csak látszat. Pártelnökünk, Bugár Béla a szlovákiai politika élet egyik legtapasztaltabb és legelismertebb alakja, politikus legyen a talpán, aki bűnbakot kreál belőle. De hogy komolyan is válaszoljak a kérdésére: jelenleg nem látom ennyire sötéten dolgaink állását. A kormány megszavazta a nyelvtörvény-módosítás tervezetét, most a képviselőiken a sor. A magát európai demokratikus szocdem pártnak minősítő Smerrel most sem számolhatunk. Sem a kisebbségi jogok érvényesülésének elősegítéséért, sem e jogok bővítéséért nem mozgósítható. Nem akarják elveszíteni szép számú nacionalista érzelmű választóikat.
 
A nyelvtörvény ügyével szinte párhuzamosan szerepel a napirenden a magyar állampolgárság felvételének problémaköre. Lehet ezt a két témát elkülönítve kezelni, vagy kihat az egyik a másikra?

– E két dolgot ésszerű és célszerű elkülönítve kezelni, hiszen ha összekötnénk őket, a szlovákok zöme ugyanazzal a gyanakvással szemlélné az itteni magyarok jogait bővítő nyelvtörvény-módosító törekvéseinket, mint a határokon átnyúló magyar politikai nemzetegyesítés ideológiáját. Tény viszont, hogy nemzet csak egy van, miként az is tény, hogy ez a gondolat már nagyon sokszor betett nekünk. Mert végül is mindig rájövünk – igaz, olykor-olykor nagyon nagy árat fizetünk érte –, hogy a nemzetegység csupán mámor, hiszen a nemzetnek a különbözőségek tömkelege biztosítja a gazdagságát. S innen nézve már azzal a gondolattal is eljátszhatnék, hogy többféle magyar nemzet képezi az egyetlent. De így van ezzel minden nemzet, hiszen többféle nemzeti gondolat hat egymásra a különbözőségek szüntelen, olykor bizony nagyon mocskossá aljasuló versengésében.
Ám félre az efféle felszínes bölcselkedéssel! Ritka könyörtelen volt az a nagyhatalmi döntés, amely a monarchia szétdarabolásával több millió magyar ajkú embert rekesztett az új magyar állam határain kívülre. Krúdy, Kosztolányi, Babits, Móricz, Márai, a legnagyobbak és a névtelenek együtt jajdultak fel. Mindig is szolidarizáltam a fájdalmukkal. Megértem hát, hogy a magyar néplélek ezzel a ténnyel nehezen békél meg, ráadásul az ellenirányú magyar politikai kurzusok nem igazán segítették elő a megbékélést. Vagy elbagatellizálták a traumát, vagy „harcos megbékélést” hirdettek. Hungarológusként én így látom. Politikusként pedig úgy tekintek a kettős állampolgárság magyar, tömegesített intézményére, mint e történelmi trauma gyógymódjára. Kívánom, hogy oldozza fel a történelmi nyughatatlanságot. Pártom nem véletlenül hirdeti azt, hogy aki szlovákiai magyarként a magyar állampolgárságot is szeretné felvenni, az tehesse meg.
Ficóék szlovák állampolgársági törvénye ezt nem teszi lehetővé. A jelenlegi állampolgársági törvény szerint, aki felveszi a magyart, az automatikusan elveszíti a szlovákot. Ez ugyancsak ritka ostobaság, ez is traumára vall, egyelőre mégsem szorgalmazzuk a törvény módosítását. Kivárjuk a Magyar Köztársaság új választójogi törvényét. Pártom azt vallja, s liberális demokrataként jómagam is, hogy miként az Európai Parlamentbe, a nemzeti parlamentbe is kizárólag az adott ország adófizetője választhasson képviselőt. Lehet kettős állampolgár, de e két parlamentbe csak abból az országból, illetve abban az országban juttathasson képviselőt, amelyben adót fizet. Ezt a jogállamiság nyílt és rejtőzködő tagadóinak, a nemzeti egoizmusokból táplálkozó rendpártiság híveinek be kell látniuk. Szlovákia állampolgárainak minimum 98 százaléka nem értene egyet azzal, hogy a magyarországi parlamenti választások idején ottani pártok itt kampányoljanak. Ezt csak olyasvalakik ötölhették ki, aki abban a hitben élnek, hogy az Európai Unió és a NATO tagállama, a független és szabad Szlovák Köztársaság még mindig nagymagyarországi tartomány.
A „kimegy a ház az ablakon” abszurditása köszön itt vissza. Míg a kettős állampolgárság magyar intézményét gyógyírnak, a választójog esetleges megadását mételynek tartom. Ami ugyan protekcionizálja, finomabban fogalmazva, pozitívan diszkriminálja a Magyarország határain túl élő magyarokat, ámde igazságtalan Magyarország állampolgáraival szemben. Képzeljük el, hogy a következő magyarországi választásokat valamelyik párt százezer határon túli magyar szavazatának köszönhetően nyeri meg. Mit szól majd az effajta politikai élősködéshez a demokratikusan gondolkozó, a jogállamiságban bízó magyarországi választó? Persze – inthetnek – aggódjak csak a szlovákiai választók mentális állapotáért. Ámde mint a Szlovák Köztársaság emberi jogokkal és nemzeti kisebbségekkel foglalkozó miniszterelnök-helyettese, éppen ezt teszem. Az itt élő mintegy háromszázezer szlovákiai magyar választó politikai meghasonlottságáért aggódom.
Szlovákiában két magyar párt között is választhatnak, s ez már önmagában is elég nagy dilemmát jelenthet jó néhányuknak. Arra meg gondolni sem merek, mi történne, ha a határon túli magyarok az aktív választójog mellé passzív választójogot is kapnának, vagyis beválaszthatnák őket a budapesti Országgyűlésbe? Valószínűleg a honi képviselők mellett kiemelt státuszú magyar képviselők lennének, s talán az lehetne a legfőbb hazafias feladatuk, hogy a költségvetésből a lehető legtöbb pénzt juttassák a határon túli intézményekbe. Lehet, hogy bennem van a hiba, de – mi tagadás – a klasszikus parlamenti demokrácia játékszabályainak ilyesfajta módosításához sosem volt elég képzelőerőm. Persze, ha szemügyre veszem alkotmányaink önző nemzeti dimenzióit, amelyek bagatellizálják országaink történelmileg adott multietnikai jellegét, akkor be kell ismernem, hogy az Európai Unió tagjaiként a demokratizálódó közép-kelet-európai kisállamok nyomorúsága napjainkban még nagyobb és irracionálisabb, mint azt a második világháborút követően Bibó István feltételezhette. 
 

Mennyiben nehezíti az Önök dolgát, hogy a magyar kormány – dacára Németh Zsolt külügyi államtitkár decemberi hivatalos látogatásának – továbbra sem hajlandó komolyan partnerszámba venni a Híd pártot, úgy sem, mint szlovákiai kormánytényezőt?
– A Fideszhez hasonlóan a mi pártunk is európai párt, szintén kormánytényezők vagyunk, igaz, nem diadalívre igényt tartó arányokkal. Viszont ahogy a Fidesz nem, úgy mi sem bújunk más pártok fenekébe. Magyaréba sem, szlovákéba sem. Önérzetünk nem etnikai alapú – univerzális és mélyen emberi. Nekem semmi kétségem a felől, hogy a pártunkra szavazó magyarok ne lennének rendes, becsületes magyar emberek. Hogy Orbán Viktor ignorálja száznyolcvanezer kisebbségi magyar voksát, az az ő dolga, noha ezt ellentétesnek tartom példaképe, Antall József humanista szellemiségével és nemzetpolitikai hitvallásával. Ő lélekben akart az összes magyar miniszterelnöke lenni, Orbán Viktor számára pedig csak azok a határon túli magyarok jelentenek értéket, akik egyetértenek vele. Ez önleleplező paradigmaváltás.
A semmibevevés politikája általában az erőpolitika részét képezi, és sosem vezet egyetértéshez. A rejtett gyűlöletet táplálja, s noha látszólag szilajosítja az önbecsülést, valójában az egyén és a néplélek legmélyét permanens bizonytalanságban tartja. Nem vonom kétségbe, hogy a Fidesz nemzetpolitikai vezérkara tisztában van azzal, hogy a Most–Híd együttműködési ajánlatát szlovákiai magyar szövetségese, a Magyar Koalíció Pártja elutasította, hiszen ez összecseng az ő ignoráló politikájukkal. Lelkük rajta! Nem a Híd tehet arról, hogy az MKP nem jutott be a parlamentbe, hanem a pártvezetésük éhe a hatalomra. Ők voltak az egyetlen konzervatív párt Szlovákiában, akik a kampányban sem tették egyértelművé, hogy a választások után nem lesznek hajlandók koalícióra lépni a Robert Fico vezette Smerrel. Ez a párt nemcsak nemzeti populista retorikájával – amelyben a méltányosabb élet alapjainak pontosítása helyett a nemzeti múltat hajszolta –, hanem a jogalkotási gyakorlatával is magyarellenes, a kisebbségeket szorongásban tartó és folytonosan kioktató, a jogállamiság elemeit a rendpártiság maszlagával gyengítő, az államot túlköltekeztető szervezet.
A Híd viszont ennek elutasítását nagyon határozottan, jóval a kampány előtt egyértelművé tette. Mi is vágytunk a kormányzásra, de nem elvtelenül, minden áron. A Fidesz és az MKP korántsem sértő, inkább szánalmas ignorálása ellenére a Híd minden tőle telhetőt megtesz, hogy a szlovákiai magyarok az eddiginél jobban ragaszkodjanak anyanyelvük kultúrájához, irodalmához, művészetéhez, tudományához, sportéletéhez. Mindenhez, ami a demokratikus értékrend alapján mobilizálható a magyar múltból, hogy nemzeti identitásukat önazonosságuk meghatározó részeként az eddiginél is büszkébben vállalják.

 

Március 15-én Ön megkoszorúzta a pozsonyi Petőfi szobrot. Mint a szlovák kormány képviselője, vagy mint a Híd párt alelnöke helyezte-e el a virágokat a forradalom költőjének emlékművénél?
– A Dzurinda-kormány kulturális minisztereként tagja voltam annak a bizottságnak, amely kezdeményezte Petőfi szobrának renoválását és elhelyezését a város szívében fekvő Medikus-kertben. A kommunista uralom negyven éve alatt nemegyszer vittem virágot vagy kiskoszorút a szoborhoz, mivel tisztelem Petőfit, de még nálánál is jobban a szabadságot. Akkoriban még a Duna túlsó partjára, a ligetfalui Janko Kráľ parkba kellett átsétálnom, mivel a szlovák nemzetállami ideológia oda dugta el a magyar szabadság és függetlenség gondolatát. A tavalyi március 15-én sima polgárként, hogy pontosabb legyek, szlovák értelmiségiként mintegy tizenöt szlovák írót és művészt verbuváltam oda. Mindnyájan annak tudatában hajtottunk fejet a költőnek a magyar szabadságharcot is szimbolizáló szobra előtt, hogy hazánk akkori miniszterelnöke, Robert Fico és a kormánypártok iszonyatos pszichikai nyomás alatt tartották a szlovákiai magyarokat, ahol és amikor csak alkalom adódott, erőfitogtató módon őket megfélemlítő, rendre utasító akciókat ötöltek ki. Meciar és Fico kormányzása idején szégyelltem magam miattuk. Az idén természetesen már a szlovák kormány nevében koszorúztam, s ha valaki ez ellen valahonnan kifogást emelne, akkor csakis a nemzeti radikálisok köréből, akik biztosan nehezen emésztik majd meg a kisebbségi nyelvtörvény módosítását is. Igaz, a koalíción belül is akadnak vonakodók, s ha mégis átmenne a másik olvasaton, akkor a köztársasági elnök nem írná alá. Vagyis ebben a vonatkozásban hosszú küzdelem vár reánk, de remélem, sikeresek leszünk, hiszen a koalíciós partnereink zöme támogatja a módosításokat.
 

Az említett problémák ellenére be tud-e számolni olyan fejleményekről, amelyek a két ország közötti kapcsolatépítés fejlődéséről tanúskodnak?
– Uniós és visegrádi szinten úgy-ahogy működik a tárcák közötti kommunikáció. Bilaterális szinten azonban – lásd a legutóbbi kormányfői találkozót Pozsonyban – az eltérő nemzetállami ideológiából fakadó kérdéseket különféle bizottságokra bízzák, sorsukra hagyják, vakvágányon tartják. Legalább a gázvezeték összekötésében meg tudtunk egyezni, és épülnek az Ipoly-hidak is. Szerintem még az M1-hez kötendő négysávos komáromi híd is korábban elkészül majd, mint ahogy felszámoljuk a mentalitásunkban, nemzetállami ideológiáinkban gyökerező előítéleteinket, amelyeket oly előszeretettel használnak fel, és amelyekkel oly gyakran visszaélnek a Duna mindkét partjának nemzeti populistái.

Nem csökkentheti-e a Híd párt népszerűségét Szlovákiában az a következetesség, amellyel a nemzetiségi kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó 1999-es törvény megújításának koncepcióját képviselte és védte? 
– A kérdéshez minimum két szempontból kell közelítenem. A Híd párt szlovák nemzetiségű, esetleg – mert hát vannak ilyenek is – kettős identitású szavazói körében a kisebbségi nyelvtörvény körüli verbális csetepaték miatt nem érzékelhető az eltávolodás veszélye. Nekik nincs ellenükre a kisebbségek közigazgatásban történő nyelvhasználatának bővítését szolgáló törvénymódosítás, mivel számukra kulturális érték a kisebbségek jogainak elismerése. Ezeket a szlovákokat nem zavarná, ha a szlovákiai magyarok Stúrovót Párkánynak, Hurbanovót Ógyallának neveznék és írnák.
Az már a kollektív nemzeti mély tudattal függ össze, hogy egyelőre meglehetősen kevés szlovák gondolja ezt így. Meggyőződésem, hogy a nyelvtörvény-módosítás érdekében kifejtett aktivitásunk miatt magyar választóink körében sem apadhat az elfogadottságunk, hiszen az ő szemükben pártunknak elvi kötelessége küzdenie a kisebbségi és emberi jogok bővítéséért. Azonban az a tény, hogy a szlovákiai magyarok közösségében alig egy évtized elteltével újból politikai versenyhelyzet alakult ki, előrevetíti, hogy a parlamenten kívül rekedt Magyar Koalíció Pártja politikai konkurensként kevesellni fogja a kisebbségi nyelvhasználati törvény módosításának jogbővítéseit. Számon kérő és lekicsinylő retorikájuk a politikai versengés természetéből fakad. „Mi a fenének tömörültetek egy pártba a szlovákokkal, ha még olyan kisebbségi nyelvhasználati törvényt sem vagytok képesek elfogadtatni velük, amelyről Trianon óta ábrándozunk?” – vélekedhetnek.
Azt is mondhatnám, hogy alapjában véve igazuk van, ha nem tudnám, hogy pártunk nem a teljes szlovák többséggel, hanem annak egy kis szegmensével szövetkezett. Ha nem tudnám, hogy ez a szövetség példaértékű, mert a háborúellenes, kommunikatív, prosperáló, modern európai szellemet kívánja megtestesíteni, s ezért mind a többségi, mind a kisebbségi nemzeti egoizmusok központjaiból tüzet okádnak rá.
Saját tárgyilagosságom kötelez arra, hogy a nyelvtörvény-módosítás okán tegyek egy beismerő vallomást. Az előkészületek, a kimerítő szakmai és politikai tárgyalások után, otthon, nem egy kései éjszakán faggattam magamat, kikért és miért dolgozom? A szlovákiai magyar vállalkozók többsége ugyanis – tisztelet a szerintem felháborítóan kevés kivételnek – közel két évtizede nem él a kétnyelvű tájékoztatás törvény adta lehetőségével. Felirataik, hirdetéseik, közleményeik, szórólapjaik zömmel csak az állam nyelvén szólnak hozzánk. Múltkor is megfordultam egy magyar tulajdonú cégben. A helyiségek megnevezésétől a nyilvánvalóan magyar személynevek szlovák írásmódján át a fejléces papírig minden csak szlovák nyelven szerepelt. Miért? Hát nem tudják, hogy a jogszabály csupán lehetőséget teremt, s érvényt csak akkor szerez magának, ha az állampolgár megtölti tartalommal? És egy demokrata nem fél – jut ezen a ponton eszembe a bibói tétel.
 
Nem fenyeget annak a veszélye, hogy egy esetleges kormányválságért vagy a koalíció felborulásáért Önöket teszik meg bűnbaknak?
– Egy következetlenül együttműködő, kölcsönös bizalom nélkül kormányzó négypárti koalícióban bárkiből kreálhatnának bűnbakot. Ha történetesen szlovák-magyar pártról van szó, akkor, persze, nagyobb eséllyel. Ámbár ez is csak látszat. Pártelnökünk, Bugár Béla a szlovákiai politika élet egyik legtapasztaltabb és legelismertebb alakja, politikus legyen a talpán, aki bűnbakot kreál belőle. De hogy komolyan is válaszoljak a kérdésére: jelenleg nem látom ennyire sötéten dolgaink állását. A kormány megszavazta a nyelvtörvény-módosítás tervezetét, most a képviselőiken a sor. A magát európai demokratikus szocdem pártnak minősítő Smerrel most sem számolhatunk. Sem a kisebbségi jogok érvényesülésének elősegítéséért, sem e jogok bővítéséért nem mozgósítható. Nem akarják elveszíteni szép számú nacionalista érzelmű választóikat.
 
A nyelvtörvény ügyével szinte párhuzamosan szerepel a napirenden a magyar állampolgárság felvételének problémaköre. Lehet ezt a két témát elkülönítve kezelni, vagy kihat az egyik a másikra? 

– E két dolgot ésszerű és célszerű elkülönítve kezelni, hiszen ha összekötnénk őket, a szlovákok zöme ugyanazzal a gyanakvással szemlélné az itteni magyarok jogait bővítő nyelvtörvény-módosító törekvéseinket, mint a határokon átnyúló magyar politikai nemzetegyesítés ideológiáját. Tény viszont, hogy nemzet csak egy van, miként az is tény, hogy ez a gondolat már nagyon sokszor betett nekünk. Mert végül is mindig rájövünk – igaz, olykor-olykor nagyon nagy árat fizetünk érte –, hogy a nemzetegység csupán mámor, hiszen a nemzetnek a különbözőségek tömkelege biztosítja a gazdagságát. S innen nézve már azzal a gondolattal is eljátszhatnék, hogy többféle magyar nemzet képezi az egyetlent. De így van ezzel minden nemzet, hiszen többféle nemzeti gondolat hat egymásra a különbözőségek szüntelen, olykor bizony nagyon mocskossá aljasuló versengésében.
Ám félre az efféle felszínes bölcselkedéssel! Ritka könyörtelen volt az a nagyhatalmi döntés, amely a monarchia szétdarabolásával több millió magyar ajkú embert rekesztett az új magyar állam határain kívülre. Krúdy, Kosztolányi, Babits, Móricz, Márai, a legnagyobbak és a névtelenek együtt jajdultak fel. Mindig is szolidarizáltam a fájdalmukkal. Megértem hát, hogy a magyar néplélek ezzel a ténnyel nehezen békél meg, ráadásul az ellenirányú magyar politikai kurzusok nem igazán segítették elő a megbékélést. Vagy elbagatellizálták a traumát, vagy „harcos megbékélést” hirdettek. Hungarológusként én így látom. Politikusként pedig úgy tekintek a kettős állampolgárság magyar, tömegesített intézményére, mint e történelmi trauma gyógymódjára. Kívánom, hogy oldozza fel a történelmi nyughatatlanságot. Pártom nem véletlenül hirdeti azt, hogy aki szlovákiai magyarként a magyar állampolgárságot is szeretné felvenni, az tehesse meg.
Ficóék szlovák állampolgársági törvénye ezt nem teszi lehetővé. A jelenlegi állampolgársági törvény szerint, aki felveszi a magyart, az automatikusan elveszíti a szlovákot. Ez ugyancsak ritka ostobaság, ez is traumára vall, egyelőre mégsem szorgalmazzuk a törvény módosítását. Kivárjuk a Magyar Köztársaság új választójogi törvényét. Pártom azt vallja, s liberális demokrataként jómagam is, hogy miként az Európai Parlamentbe, a nemzeti parlamentbe is kizárólag az adott ország adófizetője választhasson képviselőt. Lehet kettős állampolgár, de e két parlamentbe csak abból az országból, illetve abban az országban juttathasson képviselőt, amelyben adót fizet. Ezt a jogállamiság nyílt és rejtőzködő tagadóinak, a nemzeti egoizmusokból táplálkozó rendpártiság híveinek be kell látniuk. Szlovákia állampolgárainak minimum 98 százaléka nem értene egyet azzal, hogy a magyarországi parlamenti választások idején ottani pártok itt kampányoljanak. Ezt csak olyasvalakik ötölhették ki, aki abban a hitben élnek, hogy az Európai Unió és a NATO tagállama, a független és szabad Szlovák Köztársaság még mindig nagymagyarországi tartomány.
A „kimegy a ház az ablakon” abszurditása köszön itt vissza. Míg a kettős állampolgárság magyar intézményét gyógyírnak, a választójog esetleges megadását mételynek tartom. Ami ugyan protekcionizálja, finomabban fogalmazva, pozitívan diszkriminálja a Magyarország határain túl élő magyarokat, ámde igazságtalan Magyarország állampolgáraival szemben. Képzeljük el, hogy a következő magyarországi választásokat valamelyik párt százezer határon túli magyar szavazatának köszönhetően nyeri meg. Mit szól majd az effajta politikai élősködéshez a demokratikusan gondolkozó, a jogállamiságban bízó magyarországi választó? Persze – inthetnek – aggódjak csak a szlovákiai választók mentális állapotáért. Ámde mint a Szlovák Köztársaság emberi jogokkal és nemzeti kisebbségekkel foglalkozó miniszterelnök-helyettese, éppen ezt teszem. Az itt élő mintegy háromszázezer szlovákiai magyar választó politikai meghasonlottságáért aggódom.
Szlovákiában két magyar párt között is választhatnak, s ez már önmagában is elég nagy dilemmát jelenthet jó néhányuknak. Arra meg gondolni sem merek, mi történne, ha a határon túli magyarok az aktív választójog mellé passzív választójogot is kapnának, vagyis beválaszthatnák őket a budapesti Országgyűlésbe? Valószínűleg a honi képviselők mellett kiemelt státuszú magyar képviselők lennének, s talán az lehetne a legfőbb hazafias feladatuk, hogy a költségvetésből a lehető legtöbb pénzt juttassák a határon túli intézményekbe. Lehet, hogy bennem van a hiba, de – mi tagadás – a klasszikus parlamenti demokrácia játékszabályainak ilyesfajta módosításához sosem volt elég képzelőerőm. Persze, ha szemügyre veszem alkotmányaink önző nemzeti dimenzióit, amelyek bagatellizálják országaink történelmileg adott multietnikai jellegét, akkor be kell ismernem, hogy az Európai Unió tagjaiként a demokratizálódó közép-kelet-európai kisállamok nyomorúsága napjainkban még nagyobb és irracionálisabb, mint azt a második világháborút követően Bibó István feltételezhette. 
 
Mennyiben nehezíti az Önök dolgát, hogy a magyar kormány – dacára Németh Zsolt külügyi államtitkár decemberi hivatalos látogatásának – továbbra sem hajlandó komolyan partnerszámba venni a Híd pártot, úgy sem, mint szlovákiai kormánytényezőt?
– A Fideszhez hasonlóan a mi pártunk is európai párt, szintén kormánytényezők vagyunk, igaz, nem diadalívre igényt tartó arányokkal. Viszont ahogy a Fidesz nem, úgy mi sem bújunk más pártok fenekébe. Magyaréba sem, szlovákéba sem. Önérzetünk nem etnikai alapú – univerzális és mélyen emberi. Nekem semmi kétségem a felől, hogy a pártunkra szavazó magyarok ne lennének rendes, becsületes magyar emberek. Hogy Orbán Viktor ignorálja száznyolcvanezer kisebbségi magyar voksát, az az ő dolga, noha ezt ellentétesnek tartom példaképe, Antall József humanista szellemiségével és nemzetpolitikai hitvallásával. Ő lélekben akart az összes magyar miniszterelnöke lenni, Orbán Viktor számára pedig csak azok a határon túli magyarok jelentenek értéket, akik egyetértenek vele. Ez önleleplező paradigmaváltás.
A semmibevevés politikája általában az erőpolitika részét képezi, és sosem vezet egyetértéshez. A rejtett gyűlöletet táplálja, s noha látszólag szilajosítja az önbecsülést, valójában az egyén és a néplélek legmélyét permanens bizonytalanságban tartja. Nem vonom kétségbe, hogy a Fidesz nemzetpolitikai vezérkara tisztában van azzal, hogy a Most–Híd együttműködési ajánlatát szlovákiai magyar szövetségese, a Magyar Koalíció Pártja elutasította, hiszen ez összecseng az ő ignoráló politikájukkal. Lelkük rajta! Nem a Híd tehet arról, hogy az MKP nem jutott be a parlamentbe, hanem a pártvezetésük éhe a hatalomra. Ők voltak az egyetlen konzervatív párt Szlovákiában, akik a kampányban sem tették egyértelművé, hogy a választások után nem lesznek hajlandók koalícióra lépni a Robert Fico vezette Smerrel. Ez a párt nemcsak nemzeti populista retorikájával – amelyben a méltányosabb élet alapjainak pontosítása helyett a nemzeti múltat hajszolta –, hanem a jogalkotási gyakorlatával is magyarellenes, a kisebbségeket szorongásban tartó és folytonosan kioktató, a jogállamiság elemeit a rendpártiság maszlagával gyengítő, az államot túlköltekeztető szervezet.
A Híd viszont ennek elutasítását nagyon határozottan, jóval a kampány előtt egyértelművé tette. Mi is vágytunk a kormányzásra, de nem elvtelenül, minden áron. A Fidesz és az MKP korántsem sértő, inkább szánalmas ignorálása ellenére a Híd minden tőle telhetőt megtesz, hogy a szlovákiai magyarok az eddiginél jobban ragaszkodjanak anyanyelvük kultúrájához, irodalmához, művészetéhez, tudományához, sportéletéhez. Mindenhez, ami a demokratikus értékrend alapján mobilizálható a magyar múltból, hogy nemzeti identitásukat önazonosságuk meghatározó részeként az eddiginél is büszkébben vállalják.

  

Március 15-én Ön megkoszorúzta a pozsonyi Petőfi szobrot. Mint a szlovák kormány képviselője, vagy mint a Híd párt alelnöke helyezte-e el a virágokat a forradalom költőjének emlékművénél?
– A Dzurinda-kormány kulturális minisztereként tagja voltam annak a bizottságnak, amely kezdeményezte Petőfi szobrának renoválását és elhelyezését a város szívében fekvő Medikus-kertben. A kommunista uralom negyven éve alatt nemegyszer vittem virágot vagy kiskoszorút a szoborhoz, mivel tisztelem Petőfit, de még nálánál is jobban a szabadságot. Akkoriban még a Duna túlsó partjára, a ligetfalui Janko Kráľ parkba kellett átsétálnom, mivel a szlovák nemzetállami ideológia oda dugta el a magyar szabadság és függetlenség gondolatát. A tavalyi március 15-én sima polgárként, hogy pontosabb legyek, szlovák értelmiségiként mintegy tizenöt szlovák írót és művészt verbuváltam oda. Mindnyájan annak tudatában hajtottunk fejet a költőnek a magyar szabadságharcot is szimbolizáló szobra előtt, hogy hazánk akkori miniszterelnöke, Robert Fico és a kormánypártok iszonyatos pszichikai nyomás alatt tartották a szlovákiai magyarokat, ahol és amikor csak alkalom adódott, erőfitogtató módon őket megfélemlítő, rendre utasító akciókat ötöltek ki. Meciar és Fico kormányzása idején szégyelltem magam miattuk. Az idén természetesen már a szlovák kormány nevében koszorúztam, s ha valaki ez ellen valahonnan kifogást emelne, akkor csakis a nemzeti radikálisok köréből, akik biztosan nehezen emésztik majd meg a kisebbségi nyelvtörvény módosítását is. Igaz, a koalíción belül is akadnak vonakodók, s ha mégis átmenne a másik olvasaton, akkor a köztársasági elnök nem írná alá. Vagyis ebben a vonatkozásban hosszú küzdelem vár reánk, de remélem, sikeresek leszünk, hiszen a koalíciós partnereink zöme támogatja a módosításokat.
 

Az említett problémák ellenére be tud-e számolni olyan fejleményekről, amelyek a két ország közötti kapcsolatépítés fejlődéséről tanúskodnak?
– Uniós és visegrádi szinten úgy-ahogy működik a tárcák közötti kommunikáció. Bilaterális szinten azonban – lásd a legutóbbi kormányfői találkozót Pozsonyban – az eltérő nemzetállami ideológiából fakadó kérdéseket különféle bizottságokra bízzák, sorsukra hagyják, vakvágányon tartják. Legalább a gázvezeték összekötésében meg tudtunk egyezni, és épülnek az Ipoly-hidak is. Szerintem még az M1-hez kötendő négysávos komáromi híd is korábban elkészül majd, mint ahogy felszámoljuk a mentalitásunkban, nemzetállami ideológiáinkban gyökerező előítéleteinket, amelyeket oly előszeretettel használnak fel, és amelyekkel oly gyakran visszaélnek a Duna mindkét partjának nemzeti populistái.