Szerző: Mózes Szabolcs

2011-01-25

 

A kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyettesi hivatalban készül a kisebbségi kultúrák finanszírozásáról szóló törvény. A tervezetről Hégli Dusánnal, a törvény egyik előkészítőjével, Rudolf Chmel kormányalelnök tanácsadójával beszélgettünk.

 

Az alaptézisek tárgyalásánál. Az elmúlt nyolc évben több kísérlet is történt egy ilyen törvény előkészítésére, ám mi megpróbálunk tiszta lappal kezdeni, és szakmai szempontból megfogalmazni azokat a dolgokat, amelyek mind a mai napig nem tisztázottak. Például: mi is a kisebbségi kultúra? A többségi társadalomhoz viszonyítva milyen szerepet tölt be vagy töltsön be a törvény szerint? Külön problémát okoz a kisebbségi önkormányzat hiánya: a finanszírozásnál mondhatnánk, döntsön a kisebbség. De ki a kisebbség képviselője? Az alaptézisekben ezeket és még sok egyéb kérdést tisztáznunk kell, hogy aztán a jogászok a paragrafizált verziót ez alapján a filozófia alapján írhassák meg.

 

Végignéztem az európai szabályozást. Nem nagyon van ilyen törvényre példa, ugyanis a legtöbb helyen a kérdést kisebbségi önkormányzatisággal oldják meg.

 

Sikerült az alaptéziseket felvázolni. A következő lépés a kisebbségekkel való egyeztetés lesz, ezután készül el a paragrafizált változat.

 

A kisebbségeknek már karácsony előtt volt rá módjuk, hogy tagokat delegáljanak az előkészítő testületbe. Ezt minden kisebbség megtette. Az egyeztetések külön-külön fognak folyni, mert időközben kiviláglott, hogy az egyes kisebbségek érdekei erősen eltérőek lehetnek. Míg a magyarságnál a művészet, a tudomány, a kutatás, a pedagógia, a közművelődés, a kiadói tevékenység mind-mind támogatást igényel, addig a párezres horvátságnak évente egy vagy két rendezvény megszervezésére van igénye. Mások a problémáik és mást várnak el a kisebbségek a törvénytől.

 

Az egyik felfogás az, hogy a kisebbségek egyformák, hiszen mind kisebbséget alkotnak a többséghez képest. Ez így van, csakhogy méreteinél fogva és az asszimilációs fokuk szempontjából is mások. A szlovákiai magyarság berendezkedése még szinte olyan, mint a többségi nemzeté. Vannak professzoraink, színházaink, nemzetközileg elismert művészeink – ezt próbáljuk a törvényben valamilyen módon támogathatóvá tenni. A jogszabályt úgy kell megalkotnunk, hogy ne legyenek megrövidítve a kis kisebbségek sem – sőt, velük szemben egyfajta pozitív diszkriminációt szeretnénk bevezetni –, de emellett el kell érni, hogy a szlovákiai magyarság kultúrája ne konzerváló, gettósító legyen, hanem a hagyományos mellett teret tudjunk biztosítani a modern trendeknek, az új intézmények létrehozásának is.

 

Az elképzelések szerint több kategória lenne, melyek alapján támogatást lehet kérni. Világos, hogy a kisebb kisebbségek ezek nagy részét nem fogják igényelni, ám a lehetőség nyitva áll előttük is. A legnagyobb dilemma az, hogy a törvény megfelelően nyitott legyen, de legyenek benne fékek is, melyek meggátolhatnák, hogy egy esetleges kormányváltás után egy hivatalnokon múljon, melyik kisebbségnek mire mennyi jut.

 

Ez a törvény alapja: a kisebbségek kultúrára szánt összege valamilyen mozgókulccsal legyen megállapítva. Azért nem lenne jó ezt a GDP-hez vagy a költségvetéshez kötni, mert a kulturális tárca mindenkori költségvetése sincs ezekhez igazítva. Tisztán értelmezhetőnek az tűnik: ha x összeget költ kulturális intézmények fenntartására az állam, ennek y százalékát kapják a kisebbségi intézmények, ha x pénzt költ kulturális pályázatokra, ennek y százaléka menjen a kisebbségi pályázatokra. Ez a bizonyos y százalék pedig a kisebbségek aránya lenne, itt a két legutolsó népszámlálási adat átlagából indulnánk ki.

 

Három finanszírozási célt tűztünk ki. Az egyik a normatív intézménytámogatás. Az elmúlt 50–60 évben az állam létrehozott olyan kisebbségi intézményeket – például a Romathan vagy a Jókai Színház –, amelyek finanszírozását jelenleg semmilyen törvény sem szabályozza, megyei szinten kapják a támogatást. Ugyanakkor ezek országos tevékenységű intézmények. A normatív rendszer ezek támogatását biztosítaná, illetve megadná a lehetőségét, hogy újak jöjjenek létre, ha igény mutatkozik. A második pillér a középtávú finanszírozási rendszer. Minden kisebbség számára lenne egy akkreditációs bizottság, mely lehetőséget adna arra, hogy bizonyos intézmények középtávú finanszírozásban részesüljenek. Például valamelyik társadalomtudományi intézet pályázik egy 3–5 éves ciklusra. Ha az akkreditációs bizottság ezt jóváhagyja, akkor – még ha a pénzt nem is egyszerre, hanem éves bontásban kapná – nem kellene minden évben pályáznia, és hosszabb távú programokat is megvalósíthatna. Ha pedig közben nem teljesíti a feltételeket, akkor kiesik a támogatásból, és más kerülhet a helyére. A harmadik pillér pedig a rövidtávú pályáztatás, tehát a feladatfinanszírozás. Ebből lehet rendezvényekre, szabadidős tevékenységekre pályázni.

 

Igen. Ma a kultúra szervezői kapják a támogatást, és a kultúra alkotói nehezen tudnak hozzáférni pénzforrásokhoz. A lényeg az, hogy akik létrehozzák az értékeket, alkossák az első pillért, akik pedig közvetítenek, azok adják a második pillért.

 

A kultúrának azokat a szegmenseit képviselő szakemberek kerülnének a testületekbe, amire a támogatásokat osztanák. Például a művészeti kategóriában – mely a színház-, tánc- és zeneművészetet foglalná magába –, a színházművészeti társaság, a táncművészeti társaság, a zeneművészeti társaság delegálhat küldöttet. Ezt pedig már nagyon nehéz lesz politikailag befolyásolni.

 

Meglehet, de hozzá kell tenni, hogy a törvény meg fogja tiltani, hogy bármilyen politikai párt vezető tisztségviselője a bizottság tagja legyen. A pártosság úgy alakul ki, hogy valakinek valamelyik pártból érdeke bizonyos döntés megszületése. Itt azt kell kizárni, hogy ez érdeke legyen. Ha egy politikus rájön, hogy neki egy döntésből sem anyagi, sem erkölcsi előnye nem származik, akkor ezt a dolgot el lehet felejteni.

 

Jelenleg nagyon nehéz pályázni, nagy a bürokrácia. A pályázathoz leadott halom anyagot árgus szemekkel ellenőrzik, ám azt szinte senki sem figyeli, hogy tényleg úgy valósult-e meg a támogatott rendezvény, ahogy azt a kérelemben leírták, olyan volt-e a szellemisége. Egyszerűsíteni szeretnénk a pályázati lehetőségeket – természetesen a törvényes keretek között –, viszont szigorúbb elszámoltatást szeretnénk látni. Az olyan intézménynél, amely öt évre pályázik egy összeget, az akkreditációs bizottság évente fogja szigorúan ellenőrizni, hogy jogosan kapja-e a támogatást vagy sem. Ugyanakkor nagyon nehéz megítélni egy művészi alkotásról, hogy megfelelő-e vagy sem. Ez idegen ettől a környezettől, ám valahogyan mégis számon kérhetővé kell tenni a pályázókat.

 

Mondok egy példát: az Ifjú Szivek állami költségvetési intézmény. Így sokkal szigorúbb keretek között működik, mint egy polgári társulás. Megvannak az éves mutatók, amelyeket teljesíteni kell. Kapunk az államtól x összeget, ehhez viszont adott fellépésszám, nézőszám, bevételi szám, egyéb tevékenység társul. Olyan mutatók ezek, melyek alapján viszonylag objektíven mérhető a teljesítmény, még ha egy művészegyüttest természetesen nem lehet csak eszerint értékelni. Ezeket a kritériumokat viszont nem a törvény határozná meg, hanem a támogatásról döntő akkreditációs bizottságok.

 

A nézőszám nem lehet meghatározó, csak egy a többi adat közül. Itt egy szempontrendszerről beszélgetünk. De az sem lehetséges, hogy közművelődés kategóriában olyan évek óta futó, többmilliós fesztiválokat támogassunk, melyek nézettsége 60-70 ember. Nem lehet viszont ezt összehasonlítani pl. a Jókai Napokkal, melyeknek nem az a célja, hogy nézőkkel töltse meg a nézőteret – ez szakmai fesztivál, ahol a szakma találkozik, és egymást nézik meg. Az a célunk, hogy a magyar kultúra Szlovákiában fejlődjön, s ne csak helyi jelentőségű dolgokat támogassunk. Tehát ne csak akkor halljanak rólunk a világban, ha panaszkodni megyünk Brüsszelbe, hanem olyan alkotásokat hozzunk létre, melyeket kint is büszkén prezentálhatunk. Ehhez az kell, hogy ne lángosevő-versenyekre költsük a támogatások 80 százalékát. Ez a tendencia a jelenlegi rendszerben benne van. Mondok egy példát: ha egy komáromi, magyarul beszélő roma kissrác Európában egyedülállóan játszik Mozartot, akkor az kisebbségi kultúrának számít vagy sem? Ki szeretne adni egy CD-t, kell-e támogatni ebből a pénzből vagy sem?

 

Szerintem is. Mondok egy másik fogas kérdést: Shakespeare-t játszik a komáromi Jókai Színház. Támogatni kell vagy nem? Ha Grendel Lajos ír angolul egy könyvet, melynek története az irokéz indiánok között játszódik, ezt kell-e támogatnunk? Ha Rafael Rafaj ír a szlovákiai magyarokról egy társadalomtudományi tanulmányt, ez támogatandó?

 

Nem. Mi a kisebbségi kultúra? Nagyon nehéz megmondani. Arra jöttünk rá, hogy ezt nem lehet beleírni a törvénybe, ezért van szükség a bizottságokra, amelyek majd eldöntik, mit kell támogatni. Mert ha azt mondjuk, hogy Mozart nem támogatandó, akkor arra kényszerítjük a tehetséges zenészeinket, hogy csak citerázzanak és népzenét játsszanak, mert kvázi az a mienk. És ezáltal gettósítjuk magunkat. Ettől nagyon nehéz megírni a törvényt.